Siculus Erdélyi Kopó Kennel

Adalékok az erdélyi kopó történelméhez

(megjelent a Szemelvények az Erdélyi kopóról cimű évkönyvben) 

''Hallgatni ma már nem elég,  s a j n a . . . Egy szót se szólj bár, — a kopó hallja.'' (Janus Pannonius: A besúgókra). 

A kopónk eredete elvész a régmúlt korok homályában. Az viszont bizonyos, hogy a „kopó” régi magyar szavunk, amely a „kap” ige származékszava („vadat elkapó”) már 1237-ben előfordul személynévként, gyakran vadászattal összefüggésben.

1237-bõl "Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou" formában lelhető fel,

1240-ben "Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke",

1293-ban „Iwau Leseu Kopou Nuzo Nertheu Lukeu et Thuzon servientes”,

1293-ban „Iwan. Lesen. Kapou. Nuzo. servientes eiusdem Alexandri  Predictus Alexander. Iwan. Leseu. Kopou”,

1399-ben „Thomam dictura Kopó”,

1422-ben „Dominico Kopó”,

1492-ben „Vrbanus Kopo”.

A kopó és az agár a legősibb magyar vadászkutya fajtáink, de rajtuk is nyomott hagyott az elmúlt évezred. Alkalmazkodtak, változtak az éghajlati, területi és vadászati viszonyoknak megfelelően, keveredtek különféle fajtákkal. A kopó szerepe is azonban mindvégig a vadászat maradt.

Nagyrabecsült értékét is ezen kitűnő vadászösztönének köszönhette. Éppen ezért kiemelten fontos helyet foglalt el a magyar vadászkultúrában a középkortól kezdve az újkoron át az utóbbi évszázadig.

Kazinczy Ferenc (1759-1831) egy helyen így említi meg: „Mik valának eddig összejövésink falukon, mint arról űzött discussiók, hogy a sárga kopó-e jobb vagy az a fekete…”[1]

Mennyit is értek ezen kutyák és milyen helyet foglaltak el az elmúlt évszázadok magyar vadászkultúrájában?

1859-ben egy érdekes leírás jelent meg, amely hűen tükrözi a jó vadászó kopók évszázadokon átívelő értékét: „Ama panasz ellenében, melly szerint a jó erdei kopók faja évről évre vesz

és fogy, némi vigaszul álljon itt e néhány sor, mellyet a Mentovich szerkesztette

Maros-vásárhelyi füzetek  IV. füzetének 354-ik lapjáról veszünk át:

„Vadászatkedvelő olvasóinknak nem lesz érdektelen azon monda, melly a Nyárád[2] mellékén átalánosan el van terjedve s mely szerint egy kopófaj van Gál L., Gálfalvi L. és Gegö K. nyárádmelléki ismert vadász urak birtokában, melly Mátyás dicső királyunk vadász kutyáitól hozza le származását. A monda így adja elő a dolgot: Mátyás bevégezvén havasalföldi táborozását, Zeyk Péter nevű egyik dandárvezérét felszólitá, kívánjon valamit azon fontos szolgálatért, mellyet a haza és király érdekében az egész táborozás folyama alatt tön. „Felséges királyom — válaszolt a dandárvezér — nekem elegendő jutalom felséged megelégedése, de ha szabad valamit kívánnom, úgy egy pár kopóért esedezem felséged budai vadászkutyáiból. Alighogy Mátyás felérkezett Budára, megküldöttc Zeyknek a kopókat. A család részint a faj kitűnőségéért, részint dicső királyunk iránti kegyeletből ivadékról ivadékra fenntartotta azt egész Zeyk Jánosig, a jelenben ismert irodalombarát Zeyk Sándor

atyjáig, kitől, maga nem levén vadász, Gálfalvi L. innen Gegö K. és Gál L. birtokába kerültek, kik bizonyára nem fogják engedni, hogy ez aristocraticus kopófaj kipusztuljon. Kinek alkalma van e kopókkal vadászni, már első tekintetre is feltűnőknek találandja nagy és erős testalkatukat, midőn pedig el kezdenek hajtani hangjoktól megcsendül az erdő, köztük és a vad közti tér egyre szűkebb határok közé szorul, hajlandó lesz a mondának hitelt adni s a kopók ősi származását elismerni.''[3]

Álljon itt egy érdekes utalás Tofeus Mihály püspök[4] 1683-ban irt Zsoltár magyarázatából[5], amelyet a fejedelmi udvar előtt, I. Apafi fejedelem, a fejedelemasszony és a közeli tanácsurak, tiszt­tartók előtt mondott: „sokszor drágább az agár vére, mint a jobbágy vére, s a kopó eltört lába, mint a verés által kirothadt jobbágy fara." Egy állítólagos „külföldön élő hazafi” levelét közölték 1790 nyarán, amelyben többek között ezt olvashatjuk: „Nem nemes szabadság az; hanem minden emberi érzés nélkül való durvaság, midőn a földesúr arra hajtja a jobbágyasszonyt, hogy szoptassa kopó kölykeit, vagy midőn többre betsüli agarát, paripáját, mintsem jobbágyát…”

A középkori magyar királyság udvartartásának hagyományai a 16. század második felétől kezdve Erdélyben éltek tovább. II. Rákóczi Ferenccel[6] azonban az erdélyi fejedelmi udvar is eltűnt s ettől fogva már csak egyes udvarházakra szorítkozott a kutyapecérek állása, akiket az erdélyi urak kizárólag cigány jobbágyaik közül választottak. Ezeknek volt a kötelessége, mint Ujfalvy Sándor[7] mondja művében, vadászat alatt a hajtást vezetni, a hajtás alatt kürtölni, kopókról s agarakról gondoskodni és a vadászaton a vadra bocsátani és elvenni tőlük a megfogott vadat. Ők vitték hátukon a több napra való élelmet, mindig gyalog jártak, lóháton soha. A háznál a kutyák gondozásán kívül fát vágtak, pecsenyét sütöttek, tányért mosogattak, sertést hizlaltak, gyümölcsöt aszaltak. Bár az udvarban legalárendeltebb volt az állásuk, nagyon meg voltak vele elégedve s a ház urán kívül senkitől sem függtek, parancsot mástól el nem fogadtak.[8]

A kopótartás a nemesi életvitel velejárója volt. Nem igen akadt magyar nemesi udvartartás ahol ne tartottak volna magyar kopókat. Ugyanebben az időben e nemesi kiváltságot törvény is szabályozta, amely kimondta: „1802. 24. törvénycikkely a vadászatról és madarászatról. 1. Mind a parasztoknak, mind pedig azoknak, kiknek a vadászat az 1729. 22. t. cz. által tiltva volt kopó és vizsla kutyá­kat tartani, vadászni vagy mindazon madár nemekre, mellyek a fentmondott törvényczikkelyben elősoroltatnak, és fajdtyukokra sem­miféle módon madarászatot űzni innentúl sem lészen szabad.”Az erdélyi Wersaillesként emlegetett Bonchidáról[9] és kopóiról így emlékszik a híres történész: „Bonczidán 10 holdas park ősi fákkal. Kapu van, de nem azért, hogy betegyék. Éjjel, nappal nyitva, hátha vendég érkezik. Elérohannak a kopók, aga­rak, nézik hozott-e puskát.''[10]Ezen kopóknak külön kopókonyhákban főztek, pecérek vezették a hajtásokban. Több napos vadászatok esetén az eledelüket külön szállították.  „Erdélyben a múlt század utóján és a jelen század két első évtizedén a mívelödést és finomabb ízlést a ménes nagyobb vagy kisebb száma, […] továbbá a vadászfegyverek, karvalyok, sólymok, kopók, agarak és ezek mellett a szükséges peczérek száma - határozá. A nemes urak peczérjeiket kirekesztöleg czigány jobbágyaik közül választották, még pedig jelentékeny számmal.”[11] „ A peczérek kötelessége volt a vadászaton a hajtást vezényelni s kitartóan kürtölni; nyulászaton a kopókat az elvesztett vadnyomról visszakiáltani s útba igazítani, esténként a kopókat egybekürtölní s megétetni; agarászaton pár agárral lest állva, ezeket a kibukkanó vadra alkalom szerint eszélyesen bocsátani s azután lélekszakadtában mindaddig nyargalni, míg a bármilly távolságra elütött vadat az agarak szájától mentesíthették. B. Bornemisza József, korának legszenvedélyesebb vadásza, 60 kopó, 20 pár agár s 12 kürtössel rendre bebarangolá a vécsi[12], görgényi és fancsali[13] bérczeket; úgy a mezőségi lapályokat, tavakat.[…] Tábori sátrokkal, étellel, itallal megrakott társzekerek kisérték a vadászok és kopók eledelét tíz rőt szamár czipelte; útjában erdőt, tövist, bozótot felkutatott.”[14]

De nem csak Bornemissza Józsefnek volt 6o kopóból álló falkája, hanem maga I. Apafi Mihály fejedelem (1632–1690) is 83 kopóval, 54 vizslával és 125 agárral büszkélkedhetett. Létszámukat falkákban lehet mérni, csak a tűzi fegyverek szélesebb elterjedésével csökken egyedszámuk, de még így is hasznos segítőtársaik maradnak a vadászat kedvelőinek.

 „A Czibles[15] bérczein a nagyobbszerü vadászatokat, mellyek a közelebbi időkben annyira látogatottakká lőnek, boldogult atyám kezdette volt rendezni e század két első évtizedén. Mint megyei tiszt fontos elfoglaltatásai közt is időt szakasztott őszönként a kártékony vadakra nagyszerű hajtóvadászatokat tartani. 150 lövész, 300 hajtó, 6 kürtös 30-40 kopóval: egyhuzomban öt-hat napig. A vadászatot kedvelő megyei urakat jó előre felszólította és a kik nagyon számosan meg is szoktak volt jelenni. Egy illy hajtóvadászatán rendesen elhullott 2-3 medve, ugyanannyi vaddisznó, 8-10 farkas, 20-25 róka, 4-5 vadmacska, 2-3 nyest, 30-40 őz.”

De milyenek is voltak ezek a kopók, amelyekkel eleink vadásztak? A leírásokból és a kevés fennmaradt ábrázolás (festmények, rajzok, képek) szerint a színük fekete-cser, sárga, vörös fehér jeggyel. Méretük középnagy, de voltak vidékek ahol az alacsonyabb változatot kedvelték. Nevezték magyar kopónak, erdei kopónak, osztrák kopónak, erdélyi kopónak, mezei kopónak, fekete kopónak. Lényeges megemlíteni, hogy a 2o. századig csak kétféle kopót különböztettek meg a Kárpát medencében: falkakopót (sinkorán[16]) és hajtó kopót.

„[…] mert hogy valaha tartattak hazánkban zaklató falkák, arról meggyőzött bennünket b.Wenckheim Bélától a „Vadászalbumban" múlt évben megjelent czikk, mellyben e jeles sportsman vissza vezette még egyszer emlékezetét azon pályára, hol egykoron olly szeplőtlen jellemmel s hazafiúi buzgalommal működött, s megmutatta boldog emlékezetű „Corpus Jurisunkból", hogy az 1729 : 22 törv. czikkben eltiltott sincoran (chien-courant) kutyák

nem más mint zaklató falkák lehettek. […]Tétettek helyenként arra nézve is kísérletek, valljon nem lehetne-e fegyver alá hajtó magyar kopóinkat zaklató vadászatra használni?De

tudtomra mindenütt alkalmatlanoknak találtattak. Innen ama kérdés merül fel: ha már bizonyos, hogy az angol kopó zaklató vadászatra jobb a magyarnál, nem volna-e az jobb lövés alá hajtásra is emennél?”[17]

„A múlt őszön egy felföldi jó barátom s szenvedélyes lövővadász kerülvén síkságunkra, itt Thomboynak[18] bravourjaival megismerkedett; de különben is a nemes testalkotás feltűnvén neki, azt előbbi tulajdonosától átvette s magával olly czélból vitte el, hogy véle részint lövő vadászatban, részint magyar kopókkal keresztezésre nézve kísérletet tegyen.”[19]

„Mennyire szoritassék a vadászebek tarthatásának joga, ezúttal meghatározni nem kívánjuk. Sem az, hogy Verbőcziként „sinkorán kutyát nem nemesnek tartani nem szabad" nem kivánatunk…”[20]

"Erdei kopók – mint harrierek! Tisztelt szerkesztő ur! Ha megengedi becses lapjába én is helyet foglalok pár sorral, s mult heti vadászatainkról tudósítom. A november elején beállott fagy és havazás mint másutt ugy itten is teljesen véget vetni látszott ez idényben falka-vadászatainknak, s nem is remélve egy jobb jövőben, falkánk telelés végett, br. Wesselényi Béla zsibói uradalmába vitetett. Így aztán magunkra maradva, midőn a szép idők ismét visszatértek, jöttünk a gondolatra, hogy magyar kopókkal tegyünk kísérletet, mely próba valóban igen sikerültnek bizonyult.”[21]

"Tiszt. Szerk.ur! A Vadász és Versenylap mult évi dec. 27-ki számában Kolozsvárról közölt, erdei kopóknak falkában használtatásához hasonló kis eseményről tudósíthatom. Van nekem 5 coupliból álló falkácskám, tiszta vérű magyar kopók, és fele részben saját nevelésem, melyeket eddig csak fegyverreli vadászatra használtam.” [22]

„…a kopók egy 1892-ben megjelent vadászati könyv szerint „általában középnagyságú, fekete szőrrel és vörösbarna jelekkel ellátott ebek, melyeknek feje erős, orra és füle pedig rövid. Némelyek által osztrák kopónak is neveztetnek.”[23]

 „…gr. A. A. a kimerült tapsifülest látta még megbukni, de egy arra vadászó magyar kopó más nyulat hajtván a falkaközé, vitézünk miután egy magyar mértföldnél többet futott, megmenekült.”[24]

„…Paget János[25] a sport e nemét megismertetni és szokásba hozni kivánván, legelőbb is tapasztalatilag bizonyítá be annak lehetőségét. Összeszedett ugyanis néhány erdélyi kopót s azokkal a legnagyobb türelemmel és valóságos angol kitartással addig bajolt, hogy azokkal boldogulni lehetett."[26]

 „…Kb. 40-50 évvel ezelőtt a Levantéval[27] való kereskedelem során kerültek az országba idegen kutyák, de ezek nem állták ki a próbát a már megszilárdult, erdélyi kopónak nevezett fajtával szemben. A mi kopóink egész Erdélyben elterjedtek. Mind az úgynevezett városi úrvadászok, mind a köznép jelenleg is használja őket. Különösen jó kopókat találhatunk az ország legnagyobb részét kitevő erdős, hegyes részein. Kutyáinkat röviden „Jagdhund”[28]-nak, vagy „Brackierer[29]”-nek, ritkábban „Bracke[30]”-nak nevezik. A magyarok – székelyek, csíkiak, hunyadiak, stb… - „kopó”-nak hivják, a románok innen vették át a „kápou”[31] elnevezést. A szászok szintén a „Jochthangd” (Jagdhund), „Kapo” vagy „Kopó” nevet használják leginkább. Ez utóbbiak a körülöttük élő székelyektől és románoktól származnak.”[32]

„Nálunk ismeretes még az úgynevezett lengyel kopó is, mely hosszabb és sűrűbb szőrű, kitartóbb. Mások megkülönböztetnek mezei és erdei kopókat. A mezei kopónak színe többnyire rozsdabarna, de fehér és sárgafoltos példányai is akadnak. Az erdei kopó nála jóval kisebb, de szebb megjelenésű. Leginkább ez előbbitől rövidebb szőre és fehér foltjai különböztetik meg.”[33]

„Fiatal koromban kopós vadász is voltam s már gyerekkorban vaddisznós kopók vettek körül, még pedig nem akármilyenek, hanem az egész Felvidéken[34] híresek. Ezek a kopók feketék voltak, lábuk a combukig barnák, pofájuk is barna és a hasaljuk ugyancsak barna volt. Volt köztük erős csontozatú és filigrán kistestű is, általában azonban közepes nagyságú és csöppet sem nehézkes, lompos, hanem fürge, könnyed járású és mozgású kutyák voltak. Hogy aztán magyar, erdélyi, vagy milyen eredetűk voltak-e, azt bizony nem tudom, akkor nem is törődtek gazdáik ezzel, csak azt keresték, hogy jó fogós, kitartó, bátor hajtó kutyák legyenek, amelyek egy két disznóvágástól nem ijednek meg, hanem ha bevarrták sebeiket, rövidesen annál dühösebben támadják a vaddisznót...."[35]

A 19. század előtt ezen őshonos kopónkat kizárólag gyalogos vagy lovas hajtóvadászatokon használták. Ezen vadászati mód különbözött a nyugat-európai 5o-6o kopóval való falkakopózástól, ahol a fő cél leginkább a kopók utáni tereplovaglás. A keleti vadászhagyományokban gyökerező magyar kopózás azonban jóval kevesebb kopóval történt és a cél a vad megtalálása, jelzése és a vadász felé való hajtása volt. Az 1892-es vadászati könyv a következőképpen tárja elénk ezt a fajta kopómunkát: „A kopó finom szaglásával a vadat nagy szorgalommal keresi, s mihelyt friss nyomra akad, elnyiffantja magát, azaz különös szakadozott hangon inkább vonyít, mint csahol, s a vadat felverve hajtja. Míg a friss nyom szimatján halad, szakadatlanul csahol. Amikor a menekülő vad cselt vet, tehát a nyomon kétszer-háromszor vissza és ismét előre fut, majd hatalmas ugrásokkal más irányban igyekszik menekülni, akkor az őt üldöző kopó elhallgat mindaddig, míg az ismét a vad nyomára akad, s a hajtás, így a csaholás ismét folytatódik.” 

A 20. századig a magyar kopót szinte minden vadászható vadfajra használták. Ha beleolvasunk az elmúlt évszázadok vadászati beszámolóiba, vadászkalandok leírásába, akkor kiderül, hogy egy mindenes vadászkutya. Vadásztak vele bölényre, medvére, vaddisznóra, szarvasra, farkasra, hiúzra, zergére, rókára, nyúlra, sőt még vidrára is.

„Eladó kopókat  k e r e s egy bakonyvidéki szenvedélyes vadász, kinek nagy vadásztilosaiban azokat használni alkalma van s e végből 5 — 6 db jó, kitűnő tulajdonokkal biró s olly kopókat kivan vásárolni, mellyek mind apró, mind öreg vadra használhatók legyenek.”[36]

„A vadászsport kedvelőit bizonyára érdekelni fogja a sárosmegyei klembergi[37] vadászatok ismertetése, mely vadászatokon kopók előtt évenkint 40-50 darab vaddisznó és 5-8 medve ejtetik el, nem számítva a nagy számban elejtett egyéb apró és szárnyas vadat. A vadászat tulajdonosa báró Ghillány László, ki saját nagy kiterjedésű erdőságán kívül, még a szomszéd Kassa városi erdők egy részében és más határos községekben bérli a vadászati jogot, és mintegy 25.000 katasztralis holdnyi hegyes és sziklás erdőterületen gyakorolja a vadászatot. Kopófalkája rendesen 15-20 darab, nagyvadra (vaddisznó, medve) különösen betanított és begyakorlott, nagyobbára hosszú-szőrű kopóból áll, mely falka előtt az utolsó 5 év alatt pár száz darab vaddisznó és legalábbis 20 medve lövetett.”[38]

„A kutya, az emberiség e legtökéletesebb hóditmánya talán sehol sem tünteti ki annyira — mondhatom: vitézségét, mint éppen a bozontos és hatalmas medve vadászatán s a minő szívós az üldözésben, olyan határozott és vakmerő a táma­dásban; az aránytalan nagy állat  hatalmas vágá­sai látszólag csak arra valók, hogy tüzét növeljék s a görgényi kopók között láttam veteránnst, a melynek szemét a medve ütötte ki s azonkivül fején hatalmas forradások tanúskodtak a medve­köröm élességéről, mindazonáltal a derék állat alig várta a pillanatot hogy a talpasba beleköthessen."[39]

„A kopómtól e téren épen úgy megkívánom az ele­gáns, finom, de kitartó munkát, mint a vizslától foglyászat közben. Nálam ez a módszer jobban bevált, mint az előbbi. A kutyám rendesen 4-5 órán át megcsaholja a vaddisznót, annélkül, hogy támadna. A lefolyt esztendőben ózon munkájának eredménye tizenegy terítékre hozott vaddisznó volt, pedig a sertésvad nálunk csak mint váltóvad fordul meg.”[40]

„Második nap a 3 vadász 6 kopó kíséretében ismét megjelent a helyszínén s a

kutyák harsány csaholása tüstént jelenté, hogy nem hiába jöttek. A lövészek nem

kis csodálkozására alig egy óra alatt 7 farkas jött egy csoportban, a kopók bátran

űzték őket, mintha csak a szokott nyulat vagy rókát hajtanák… Tekintetbe véve a vadászat rögtönzöttségét s főkép azt, hogy hajtók nélkül csupán kopók segítségével ment végbe: az méltán a legritkább és legszerencsésebb vadászati események közé sorolható. Kótaj[41] jan. 25. 1858.”[42]

„Milly nagy számmal tanyáznak a farkasok a Nyírben[43], arról tanúskodtak már e lapok is. 1857-ki december közepén az orosi[44] két erdőből négy napi vadászat után kilencz farkast vert föl a kopó, mellyekböl hét el is esett. Különben is alig van jól rendezett hajtóvadászat, hol az apró vadak közé egy-egy farkas is ne vegyülne s föl ne villanyozná az egész vadászközönséget. Néha a legnagyobb zajra sem ötlik ki, többnyire azonban a hajtónak, vadásznak vagy kopónak legelső megsejtésére is elillan.”[45]

„Vittünk magunkkal hét jó kopót is, mellyeket a vidra felkeresésére használhatni véltünk. Csáki uram azonban fitymálva monda, hogy „neki nem kell úri kutya; majd megtalálják az ö kutyái a vidrát.”[46]

„…nem hogy két vidra egy kutyának dolgot ne adna ha szárazon találkoznak, de a 2-3 éves vidra , melly rókányi nagyságú szokott lenni, a közönséges kopót, ha egyedül van, megöli. Ennek példáját láttuk egy vadásznak jókora kopóján, mellyet csak gazdájának hirtelen megjelenése mentett meg a bizonyos haláltól; a vidra maga alá terítette s a kopó már csak bágyadtan vonított, mikor gazdája oda ért.”[47]

„Apám – aki 1798-ban született, és 84 évesem még alig volt ősz hajszála – mesélte, hogy nagyapám (aki 89 évet ért meg) fiatalkorában a gyergyói havasokban bölényre is vadászott. Az ilyen vadászatokon alapvető szerepük volt a vakmerő, erős kopóknak, akik a hatalmas bölényt hajtották, lövésre hozták vagy állították.”[48]

„A fekete kopó mellett ugyanolyan nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna szín uralkodik világos jegyekkel és többnyire kisebb-nagyobb fehér mellfolttal. A hegyekben, főleg zergevadászatokon általában ezeket a kis „vörös” kutyákat használják."[49]

„E napokban nagy vadászat, - de nem költséges- tartatott közel fekvő tanyáinkon, hol két róka s több nyúl lett az öldöklő csövek, részint kopók, agarak martalékja. Egy öreg rókát a kopók sehogy sem birtak elfogni, de majd ez is hamar hurokra kerül. Jászberény[50], őszutó 18-kán.”[51]

„Az újszászi[52] kopók szorgalmasan működnek s eddig már tizenöt nyúl és két róka hallalival örvendeztettek meg mindamellett, hogy a nagy hőség, szárazság, s e három nemleges tényezőnek egyéb kedvetlen kísérője a sport virágzóvá tételét gátolá.”[53]

„Talán itt leend helyén a nyíri[54] kopókról is még annyit említeni, hogy ezek is a legjobbak közé tartoznak; van sok és jó kopó, mellyek a róka és nyúl sokasága mellett folytonos gyakorlatban tartatnak; fájdalom, legtöbb esetben a vadászidény rovására.”[55]

”

A hajtóvadászaton kívül a fennmaradt leírások tanúsága szerint létezett egy olyan vadászati forma is amit agárkopászatnak neveztek. Az ideális terület a mocsaras, tavas síkvidéki helyek voltak. Híres agárkopászok hírében álltak Szabolcs és Bihar megye vadászai. Az ilyen vadászatokon a kopók végezték a kereső, hajtó munkát, míg a lesben álló agarászok a felvert menekülő vadra (rókára) engedtek el az agarakat, akik lefojtották a zsákmányt.

„Mindjárt ősz felé , midőn már jó a rókabőr, megkezdődik reá a vadászat. A vidéki agár- s kopótulajdonosok bizonyos helyen össze jönnek s következőkép működnek :

A társaság meghatározván s nevezvén a tavat, hol a vadászat kezdetét vegye: az agarászok felülnek hátas lovaikra, egy vagy két agarát mindenki pórázon viszi magával s előre megy a kitűzött tóhoz, hol a tavat környező dombok háta megett körben elszórva helyet fognak, úgy hogy a tó széléről tekintve a lovasra, annak csak feje látható, többi testét az előtte lévő domb teteje fedvén el. A felállásnak azért kell igy történnie, hogy a rétből kijövő róka ne igen láthassa az agarászt. Ez utóbbi az egész hajtás alatt lovon ül, hogy bár merre szökjék is ki a róka, rögtön kész lehessen azt az agaraknak bemutatni s űzőbe venni. Ha róka jön az agarászra, az agarakat nem szabad elbocsájtani addig, míg a róka az agarász állását el nem hagyta, olly czélból, hogy az agár a rókát a rétről ki a sík felé kergesse, nem pedig vissza a rétbe. Tudjuk, hogy nem minden agár szereti vagy is meri a rókát megfogni, azért szabály, hogy a két egymáshoz legközelebb álló agarász egymás segítségére ereszsze el agarait. Mihelyt el van fogva, meg is ölve a róka, a nyeregkápába nyakánál fogva kötik fel őt s az agarak ismét pórázra fogatván, újra elfoglalja helyét minden agarász. Ekkor a vadászok eleresztik a kopókat a rét szélén s mert vízben kell sokat járniok, tüzesítésükre pár tircs lövést tesznek. Ezzel megkezdődik a vadászat. A vadászok a rét szélein szintén beállanak pár lépésnyire a nád és zsombék közé, hogy a róka észre ne vegye őket, a kutyákkal járó vadász pedig nem tekintve vizet, sarat, sőt tél felé a jeget sem, bemegy a kutyákkal a rétbe s lövéseivel részint a rókát riasztja fel, részint a kutyákat tüzeli. Kinek e szerep jutott, az valóban megérdemli az estelit és nyugodalmat, mert átázva fázva fáradtan tér haza s emellett nem igen lehet reménye, hogy vadra lőhessen. Agarász és vadász némán áll helyén. Majd nyomra talál a kopó vagy épen fel is visítja a rókát, ekkor dobog mindenkinek a szive. Kire fog a róka menni a vadászra-e, vagy az agarászra ? A kopók csaholásainak itt ott sajátságos hanggal felelnek — kivált a kölyökagarak vonításai. Ugrálnak az agarak a zsinóron, összetekergődzenek rajta; — le kell a lovasnak szállnia, hogy kibontsa a csomót s ismét, ha lehet, fel is ülnie a lóra. Különösen télen, midőn jég és hó van, látni a dombtetőre, mint bujkál a róka a nád és zsombék közt; itt vadászt pillantva meg visszaszökik, onnan agárvisítást hallva hátrafordul, míg végre vagy a vadászoknak sikerül szemügyre venni öt s ekkor elesik, vagy kisiklik lehasalva a föld színéig s fejét leeresztve valamelyik nem látott agarász felé illan. Amint a róka elhagyta az agarászt, mindkét oldalról reá bocsátják az agarakat. Az agár könnyen utoléri a rókát, de kevés agár akad, melly felmenvén a rókához, rögtön annak megfogásához látna. Rendesen előbb a róka farkához kapkod , mellyet a róka — egyenes

mentében — igen ügyesen tud jobbra balra forgatni s e farkcsóválás a tapasztalatlan agarat meglehetősen kifárasztja. Bátrabb agár megkapja hátúiról a czombját, mire a róka villámgyorsan fordulva hatalmas harapással felel; illyenkor az agár nagyot ordítva elereszti a rókát s ez esetben jó tova elhúzódik a fogatás. A jó rókás agár azonban beérve a rókát, nem sokat haboz, mit kelljen vele tennie; mellé fut, egy szökéssel nyakon csipi s harapását ekként elháritja magáról, mert nyakszirten tartja a levegőben, mig a többi agár a zsákmány oldalbordáit kíméletlen száj- s agyarszorításokkal illeti. Ezalatt a kopó jóformán reá sem ér a rétből kijönni, mert vagy még e hamar kiszökött róka nyomát hajtja, vagy mint többnyire az eset, más róka nyomával van dolga. Igy miután már biztos a vadász, hogy a rétben több róka nincs, felfogja a kopókat s ballag ismét a szomszéd rét felé, hol már az agarászok előre elfoglalták állásukat.”[57]

A kopó színe és mérete. A 19. századi sporttenyésztés divatba jövetele előtt a vadászatra használt kutyákat is munkavégzésük, munkabírásuk alapján szelektálta maga a természet, a feladat és részben az ember. A krónikás könyvek rajzaiban fellelhető vadászebek többféle színű és formájú kutyát mutatnak nekünk. Mivel ezen rajzok elnagyoltak és nem megbízhatóak, túlságosan messzemenő következtetést ezekből nem lehet levonni a középkorban használt kopók és agarakat illetően. Az írott emlékek, majd a későbbi korokban a festmények, rajzok már egyértelműen fekete és sárga kopóról beszélnek. Méretüket tekintve olvashatunk magasabbakról és alacsonyabbakról, rövidebb vagy hosszabb szőrűekről. Talán egyik legkorábbi ismert utalás a kopó színét illetően, Kazinczy tollából való: „Ráth Mátyás, győri evangélikus prédikátor 1780. január első napján kezdé el a magyar újságlevelek kiadását […] Mik valának eddig összejövésink falukon, mint arról űzött discussiók, hogy a sárga kopó-e jobb vagy az a fekete…?”[58]

Czynk Ede az 189o-es évek végén írja le részletesen a kopót. Leírásában az általa ismert kutyákra valamint az ősei által elmesélt 18. századi emlékekre hivatkozik:

65 cm[…] A fekete kopó mellett ugyanolyan nagy számban tenyésztenek egy színváltozatot, amelyben a vörösbarna szín uralkodik világos jegyekkel és többnyire kisebb-nagyobb fehér mellfolttal. Mindkét típusnál, a fekete és a vörös kopónál is gyakran előfordulnak a tiszta fehér mancsok. A hegyekben, főleg zergevadászatokon általában ezeket a kis „vörös” kutyákat használják."[59]

„... A közönséges kopó tulajdonságai a következők: középnagyságú, erőteljes, de azért könnyed, hosszúkás termettel bír. Farkát rendesen lelógatva, keresés közben azonban felkunkorítva hordja. Szőre tömött, sima, selyemfényű. Színe fekete, rozsdabarna – sárga foltokkal. Fehér szín többnyire csak mint mellszalag, vagy mint kesztyű fordul elő. Szemük felett szintén igen gyakran kis kerekded sárga folt található. […] A mezei kopónak színe többnyire rozsdabarna, de fehér és sárgafoltos példányai is akadnak. Az erdei kopó nála jóval kisebb, de szebb megjelenésű. Leginkább ez előbbitől rövidebb szőre és fehér foltjai különböztetik meg.”[60]

A 2o. század elején a román szaklapok is felfigyelnek a fajtára. 193o-as években két cikk is megjelent a Carpati nevű román folyóiratban a kopóról:

„Az erdélyiek könnyed kutyák voltak, hosszúkás testtel… Méretre kisebbek, mint az ismert kopók, fejük finom vonalú, keskenyedő arcorral, sötétbarna szemekkel, olyan szelíd tekintettel, amely alig találhatók meg  más fajtánál. Szőre jellemzően sima, sárgás-vöröses, egyszínű, árnyalat nélküli. Hófehér gallérú, homlokcsíkos, néha a lábszáron levő fehérség határozottan elkülönül és átmenetek nélküli. A fejen levő fehérség lenyúlt az orrnyergen keresztül egészen a fekete orrcimpáig.”[61]

„191o-ben lehetőségem volt beszerezni egy fajtatiszta kopót, akkor még fellelhető volt, és úgy neveztük, hogy: erdélyi kopó. Széles, csodálatosan fejlett melle volt, gyorsaságról árulkodó hosszú lábai, egyenes háta, mély és erős hangja. A háta fekete volt, a hasán és a lábain sötét sárga, a melle sötét sárga fehér csillaggal a közepén. Villámnak hívták, ami románul azt jelenti Trasnet[62].”[63]

„Fiatal koromban kopós vadász is voltam s már gyerekkorban vaddisznós kopók vettek körül, még pedig nem akármilyenek, hanem az egész Felvidéken[64] híresek. Ezek a kopók feketék voltak, lábuk a combukig barnák, pofájuk is barna és a hasaljuk ugyancsak barna volt. Volt köztük erős csontozatú és filigrán kistestű is, általában azonban közepes nagyságú és csöppet sem nehézkes, lompos, hanem fürge, könnyed járású és mozgású kutyák voltak.”[65]

A 2o. századra a hagyományos kopózást elavult vadászati módnak kezdték tartani. A megváltozott birtokrendszer, az új vadászati törvények nem segítették elő e szilaj kopófajta népszerűségének növekedését.„A kopó azért fajult el, mert nemcsak nem tanítottuk, hanem ellenkezőleg: kívántuk tőle, hogy minél szilajabb legyen, s ezért kell pusztulnia a modern felfogás szerint – vagy áthasonulnia – mert idomíthatatlan, és vadságával már nem illik bele abba a korba, amelynek mottója: az legyen a vadász legfőbb törekvése, hogy a vadat ápolja és védje” idézi az 192o-as évek kutyaszakértőjét tanulmányában Tóth Zsigmond. Használata a nehezen megközelíthető nádasok, mocsaras helyek, vagy a nagyobb és összefüggő erdőségekre kezdett korlátozódni. A kopó kedvelők belátták, hogy ezen ősi fajtájuk csak akkor marad meg, ha megváltozik és igazodik a kor vadászati elvárásaihoz. Így az 191o-es években felmerült a magyar kopótenyésztők körében, hogy az állományukat az akkor még Osztrák-Magyar Monarchia déli tartományaiban fellelhető szerbiai és boszniai kopókkal frissítsék, mivel ezeket találtak a legjobb munkabiroknak.[66] Ötvös Balázs kinológus 1916-ban felhívást is intéz a magyar kopókedvelőkhöz mondván, hogy: „Vegyük észre a tenyésztés körül elkövetett hibákat, és irtsuk ki belőle racionális tenyésztéssel, amit eddigi kontárkodásunkkal beleoltottunk. Itt-ott akad még egy-egy nemes formájú, elég tisztán tenyésztett kopónk. Ezeket fordítsuk tenyésztésre, és a most megreformált Országos Ebtenyésztő Egyesület segítségével, amely feladatául tűzte ki a vadászebtenyésztés rekreációját is, konstruáljuk meg a jövendő magyar kopót is”. [67]

A tervszerű tenyésztést azonban a két világháború derékba törte. Jó néhány évtizeddel később, az 196o-as években sikerül az elindított folyamatot újra kezdeni. Magyarország területi veszteségeivel az állomány jelentős része a szomszédos államokba kerül. A hatvanas évekre a Magyarországon maradt kopóállomány elenyésző lett, ezért a fajta felélesztéséért Erdélyben is megindul a felhasználható egyedek utáni keresés.Dr. Györffy Lajos aki Szamosújvárról menekült Magyarországra, a MVSZ állatorvosa, valamint Fodor Tamás  az erdélyi Bogdán Imrével vették fel a kapcsolatot. Egy máramarosszigeti orvos, Bodor Lászlón keresztül jutottak el Nyisztor Péterhez Máramarosszigetre, akinél több tisztavérű kopót találtak. Tőle vásároltak meg két példányt, amit kivittek Magyarországra és a Budapesti Állat és Növénykertben helyeztek el Állatkerti Mózsi és Állatkerti Réka néven. E tenyészpéldányok bevonásával dr. Anghi Csaba és dr. Szederjei Ákos irányítása alatt indult meg a fajta reneszánsza. Az 199o-es évek változásai után 2oo4-ben a Magyar Országgyűlés nemzeti kincsnek, védett őshonos háziállatnak nyilvánította az erdélyi kopót.

 (c) Tőkés Lóránt

Megjegyzések és felhasznált irodalom:

[1] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete 1759-18o4

[1] Nyárád. Folyó Erdélyben, Maros-Torda vm. (ma Románia)

[1] Vadász és Versenylap. Csütörtök, martius 31. 9. SZ. Harmadik évfolyam 1859

[1] Tofaeus Dobos Mihály református püspök (1624-1684), I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvari papja 1665-töl haláláig.

[1] A Szent Soltarok resolutioja, Es azoknak az Erdelyi Fejedelmi Evangelica Reformata, udvari szent ecclesiara, lelek és igassag szerint valo szabasa. Kolosvár, 1683. (Prédikácziók, melyeket Tisza-Ujhelyi István és Óvári Keszei János, Bornemisza anna fejedelemasszony iródiákja, hallás után leirtak és nyomtatás alá bocsátottak.)

[1] II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) Erdély fejedelme.